Nagyböjti spirituális meditációt fogok tartani szombaton egy olyan közösségben, ahol biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkinek van egy alapvető kirekesztettség tapasztalata a „mássága” miatt. Klasszikus értelemben a böjti időben sokan arra gondolnak, hogy mi az amiről le tudnának mondani (étel, ital, szórakozás, rossz szokás) stb. A spirituális úton és az ilyen aszketikus (lemondásra, önsanyargatásra épülő) gyakorlatoknak azonban több veszélye is van.
Az egyik az, amit középkori festményekről jól ismerjük, ahol önmagukat korbácsoló, a saját maguknak okozott fizikai szenvedést, kínt élvező embereket látunk. Egy egészséges lelkű ember számára az önbüntetés nem okozhat örömet, ez abszurd. Persze egy embernek rengeteg olyan belső konfliktusa lehet, ami miatt úgy érzi, hogy büntetnie kell magát, de ez attól még nem lesz egészséges. Az aszketikus önkínzás mögött gyakran az önelfogadás vagy a helyes önszeretet hiánya húzódik. Szóval, ha valaki ilyenkor a böjti időben önkínzásra érez késztetést annak fontos lenne feltennie a kérdést: Miért nem szeretem magamat? Mi az, amit nem tudok elfogadni magamban? Mi az, amit nem tudok megbocsátani? Persze a gyógyír nem egyszerű, hiszen az önelfogadás és az önkép egy vallásos embernél mindig összefügg az Istenképpel. Aki pedig csak a büntető, ítélkező Istent ismeri annak nehéz mit kezdenie azzal a gondolattal, miszerint az Isten a szeretet és semmi más. Aki minden egyes teremtményét úgy akarja és úgy fogadja el, amint van. Egy feltételek nélkül örökre kimondott igennel.
A másik veszély az, mikor maga a gyakorlat, ami csupán egy eszköz, céllá válik. Aki csak arra figyel, hogy minél kevesebbet egyen vagy igyon, hogy minél több dologról lemondjon és azt gondolja, ha ezt vagy azt megteszi akkor ő már tökéletes, de minden bizonnyal különb másoknál. Ez a spirituális gőg. Ami a tökéletesség és a kiválasztottság önbecsapó tudatára épül. Jónás nem akart Ninivébe menni és prófétálni a városnak a megtérésről, mert tudta, hogy Isten irgalmas és meg fog bocsátani. Jónás a város pusztulását akarta, mert nem bírta elviselni a tudatot, hogy Isten szeretete nemcsak őrá, nemcsak a kiválasztott népre, hanem mindenkire vonatkozik. Még azokra is, akik nem is ismerik őt. A hívő emberek egyik örök kísértése azt gondolni, hogy mivel magukat erkölcsileg jobbnak, Istenhez közel állóbbnak tartják, ezért az Isten is jobban szereti őket a nem-hívőknél vagy a más hitűeknél vagy a „bűnösöknél”. És ekkor jön Jézus és az arcukba tolja a paradox példabeszédet a 99 igaz bárányról, akik nem érnek annyit, mint az egyetlen egy elveszett bárány. Nehéz ezt elviselni, ezért az is lehet egy böjti gyakorlat, hogy mit kezdek azzal, hogy nem tudom megvásárolni az Isten szeretetét, sőt azt sem tudom rákényszeríteni, hogy gyűlölje azokat, akiket szerintem gyűlölnie kellene? A SZERETET MÉRCÉJE NEM LEHET AZ, AMIT MEGTAGADUNK VAGY AZ, AKIT KIREKESZTÜNK!
De vajon lehet-e transzformálni a kirekesztettség tapasztalatát? Az az élmény, hogy az ember kívülálló, idegen, „más”, amikor egy közösség kirekeszti saját magából súlyosan traumatizáló. Még nehezebb a teher, ha a kirekesztést morális alulértékelés, megbélyegzést kíséri. Ilyenkor az emberrel két dolog történhet: vagy összetörik lelkileg és megsemmisül, esetleg öngyilkos lesz vagy pedig megtanulja ezt a tapasztalatot transzformálni. Hogyan lehetséges ez?
Ebben segíthet ez a két aprócska megfontolás: Isten maga a szeretet és semmi más, és hogy egyetlen elveszett bárány fontosabb 99 igaznál. Másrészt ezt a kirekesztettség érzést egy sajátos erőtérré lehet transzformálni, amikor érzékennyé válok mások szenvedésére, másfajta idegenségre és én leszek az, aki segítek nekik, aki közösséget adok nekik, aki befogadom őket. Mert a szeretet mércéje nem lehet az, amit megtagadunk és az, akit kirekesztünk, hanem csak AZ, AMIT ODAAJÁNDÉKOZUNK MAGUNKBÓL ÉS AZ, AKIT BEFOGADUNK!!!!
Nagyböjt, 2016. február 16.
