Ahogy mostanában szemlélem a kereszténységet, főleg itthon, de Európa sok más országában is úgy tűnik nekem, hogy nemcsak kezdi elfelejteni nagypéntek titkát, de egyúttal a visszájára is fordítja azt. Mi is nagypéntek üzenete? Csupán annyi, hogy minden emberi szeretet sebezhető és az, hogy a sebezhetőség vállalása nélkül képtelenek vagyunk a szeretetre. Amikor elnézem Jézust a kereszten – főleg ilyenkor nagypénteken – nem értem, hogyan torzulhat a szeretet vallása oly gyakran puszta önféltéssé és félelemből fakadó gyűlöletté.
Szeretni könnyebb-e vajon vagy gyűlölni? Befogadni könnyebb-e vagy kirekeszteni? Átölelni könnyebb-e vagy eltaszítani? S vajon miért?
Miért értékes az a rend, ami lehet, hogy a biztonság illúzióját nyújtja, de idővel elveszi a szabadságot? Miért látják az emberek a sokféleségben a saját identitásuk fenyegetését? Miért hiszik el sokan, hogy a hatalom diktatúrája megvéd a terrortól?
Nehéz kérdések ezek. Jézus meghal nagypénteken a kereszten, szeretetből. És ez botrányos. Botrányos az az érzékenység, sebezhetőség, amivel a szenvedőkkel vállal sorsközösséget. S nem az önféltőkkel, de nem is a hatalmaskodókkal!
Mit mond ma erre az az egyház, ami elfordítja arcát a bajba jutottak tekintetétől? Ami a törvény holt betűjére hivatkozva oly könnyen kirekeszt? Ami egyre kevésbé érti a szeretet sebezhetőségének titkát?
Aki szeretett már az életben legalább csak egyszer úgy Isten igazából, az megtanulta/megtanulja azt is, hogy az ilyen szeretetbe egyszer csak belehal az ember. Ami persze iszonyú fájdalom, de mégis, aki ezt soha nem élte át, soha nem ismerte meg, az nem is élt még igazán.
És vajon tényleg érdemes meghalni úgy, hogy soha nem is éltünk?
Nagypéntek, 2016. március 25.
