Ezt a posztot a zsidó naptári év kezdetén írom, azokra a barátokra és ismerősökre ill. ismeretlenekre gondolva, akik a magyar zsidósághoz tartoznak. A zsidó hagyomány szerint ezen az ünnepen az elmúlt év cselekedetei alapján Isten ítéletet hoz arról, hogy mi lesz a világ sorsa az elkövetkező évben. Ros hásáná, a megtérés, az önvizsgálat és a közösségi illetve az egyéni élet újragondolásának időszaka.
A magyar közéletben és a mindennapi beszélgetésekben is gyakran téma, hogy nem kellene folyton a holokausztról beszélni, hiszen vannak más traumák is, érték más sorscsapások is a magyar társadalmat. Ez igaz. Tényleg egy sokat szenvedett nép vagyunk. Attól azonban még nem lesz kisebb egy nemzeti trauma, ha egy másikat melléje állítunk. Attól még nem fognak gyógyulni azok a sebek, amelyeket egy szörnyű kor ejtett, ha egy újabb történelmi korszak megkérdőjelezi azok fájdalmát, akik még mindig emlékeznek!
Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátom meghívott egy zsinagógába imádkozni, a rabbi elmondta a közösségnek, hogy ma kivételes nap van, mert néhány keresztény teológus is meglátogatta a közösséget. Az istentisztelet végén egy idős néni, aki személyesen átélte azokat a szörnyű időket, odajött hozzám, megfogta a kezem és könnyes szemmel mondta, hogy ennél nagyobb öröm nem érhette volna az életben, hogy mi, keresztény emberként odamentünk a zsinagógába, nem csináltunk semmit, csak együtt voltunk, csak együtt imádkoztunk velük. Eddig úgy érezte, hogy a keresztény emberek gyűlölik a zsidókat, lényegtelen, hogy a politikusok mit mondanak, nekik egy szavukat sem hiszi. De az a tény, hogy keresztény teológusok eljönnek a zsinagógába és nem azért, hogy megtérítsék a zsidókat vagy hogy mindenféle szép beszédet tartsanak nekik, hanem csupán azért, hogy együtt imádkozzanak velük, hirtelen falakat bontott le, a fájdalmak és a megsebzettség évtizedek óta épült súlyos falait. És felszabadító volt számára az érzés, hogy tévedett és mégis vannak olyan keresztények, akik nem gyűlölik őt csak azért, mert zsidó.
Nemrég személyesen is találkoztam valakivel, akinek a gondolatai, a világról és az emberről alkotott felfogása meghatározó módon formált és formál engem is. Nem tudtam róla, vagy egyszerűen csak elkerülte a figyelmemet, pedig évek óta olvasom a könyveit, hogy ő kisfiú volt még, amikor egyetlen nap leforgása alatt elveszítette az édesanyját, az édesapját és nagyanyját, mert zsidóként elhurcolták őket, csak ő menekült meg, akit befogadott egy idegen nő. Amióta ezt tudom már képtelen vagyok a magyar kereszténység és zsidóság viszonyára úgy gondolni, hogy ez a fájdalmas kép ne lenne benne.
És egy utolsó kis epizód, éppen a hétvégén voltam egy remek konferencián, ahol az egyik előadó olyan naplórészleteket olvasott fel, amelyeket a zsidó törvények meghozása és a zsidók elhurcolása idején írtak zsidó és keresztény emberek. Az egyik történetben szerepelt egy keresztény pap, aki kiállt Budapest egy forgalmas főterére és elkezdte számolni azokat az embereket, akiknek hirtelen sárga csillag jelent meg a ruhájukon, mert a törvények ennek a szégyenbélyegnek a viselésére kötelezték őket. Ő ott állt és számolta őket, és megállapította, hogy „te jó ég, Budapesten minden negyedik ember zsidó! És most végre kiderült, most végre látszik!”
Keresztény teológusként nagy felelősség nehezedik rám, mert most már tudom, hogy bár nem vagyok papja az egyházamnak, de teológusa vagyok, ezért nagyon nem mindegy, hogy mit mondok vagy mit teszek, mert mindez képes a régi sebeket feltépni vagy éppen begyógyítani.
A traumáknak gyógyulási időre van szükségük, különösen az olyan traumáknak, amelyek átívelnek a nemzedékeken, hiszen a holokauszt nem csak egyetlen nemzedék sebe. Ezért nemcsak igazságtalan, de embertelen dolog is a felejtést követelni! A valódi gyógyuláshoz és felejtéshez kellene az a kiengesztelődés, amely Magyarországon sajnos mind a mai napig nem történt meg. Ebben pedig hatalmas a politika, az egyházak és a teológusok felelőssége.
Én nem tartozom ahhoz a generációhoz, aki a konkrét történelmi pillanatban bármit is tehetett volna, engem nem kérdeztek meg a zsidó törvényekről, én nem álltam ott az utcákon kárörömmel az arcomon, amikor a zsidó embereket elhurcolták, nem számoltam a sárga csillagokat sem a főtéren. Ezért nem terhel felelősség, de a jelen történelmi pillanatért igen!!!
Dorothee Sölle, a kedvenc evangélikus teológusom mondta a holokauszt kapcsán, hogy olyan sokszor emlegetjük mi keresztények azt a hibás kérdést, hogy vajon miért engedte ezt meg az Isten? Hol volt az Isten, amikor mindez megtörténhetett? Miért hagyta, hogy milliók elpusztuljanak? És ő azt válaszolja erre, hogy maga a kérdés a rossz, nem azt kellene kérdeznünk, hogy miért is engedte meg Isten, hogy mindez megtörténjen, hanem azt kellene kérdeznünk, hogy hol voltak az Isten barátai akkor, amikor cselekedniük kellett volna? Miért maradtak csendben? Miért maradtak passzívak?
Úgy folytatnám ezt a kérdéssort a jelenre vonatkozva, hogy hol vannak ma azok a keresztények, azok a teológusok, papok, keresztény politikusok, akik nem azt követelik, hogy a zsidók hallgassanak végre és lépjenek túl a megsebzettségükön, hanem tesznek valamit azért, hogy az a kiengesztelődés, ami a traumák feldolgozásához kellene végre megtörténjen? Ha ez megtörténne akkor lehetne sok mindent újragondolni, például azt is, hogy miként lehetne együtt építkezni egy szebb jövőért, itt a hazában, Magyarországon?
