Sokféle témáról írok, de erről a szörnyű tragédiáról nem akartam írni, mert vannak pillanatok az életben, amikor csak a hallgatás és az elnémulás lehet méltó azok fájdalmához, akiket valamilyen rettenetes csapás ért, akik körül a világ a feje tetejére állt egy olyan dráma miatt, ami kitépte belőlük a lelkük egy darabját és nekik mégis élniük kell tovább…

Többen megkerestek azzal, hogy szólaljak meg, mert ők várnák tőlem, hogy én, aki teológus vagyok – talán az Isten titkainak tudója (?) vagy ki tudja mit gondolnak rólam… – mondjak már valamit! Azt írták, hogy e szörnyű eset kapcsán, sok emberben, a tragédia távolabbi és közelebbi szemlélőiben is felmerült a kérdés: hogy de hát miért engedte meg ezt az Isten? Ha lenne Isten, akkor ilyesmi nem történhetett volna meg! Vagy ha ez megtörtént, akkor az Isten érzéketlen és közömbös, vagy egyszerűen halott és tényleg Nietzsche-nek van igaza! És vajon lehetséges-e egy ilyen tragédiával szembenézni, túl lehet-e élni, fel lehet-e dolgozni valaha?

Nietzsche őrültnek nevezi azt az embert, „aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” Majd kétségbeesett keresése, az őt körülvevők gúnyolódó nevetgélése közepette egy éles kiáltásba torkollt: „Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! (…) Ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról?” (A Vidám tudomány, 1882, 125).

Bár sokan úgy értelmezik ezeket a szavakat mint egy blaszfémikus istenkáromlást és azt mondják, hogy ez az ateizmus kiáltványa, de én ezt másképp látom. Nietzsche saját fájdalmát fogalmazza meg ebben a kiáltásban, akárcsak a bibliai Jób, a szenvedő igaz, aki bár bűnt soha nem követett el Isten mégis megpróbálta őt. A történet szerint - ami persze csak az emberi fantázia terméke - Isten megengedte a sátánnak, hogy elvegye tőle mindenét: hét fiát és három leányát egy tragikus balesetben, majd jószágait, egész vagyonát, és végül az egészségét, amikor kínzó fekélyek lepték el a testét tetőtől talpig. Aztán jött a három legjobb barátja és a felesége, akik lelkileg terrorizálták őt, és mindenáron bizonyítani akarták, hogy mindez Jób bűnei miatt történt, szinte kényszerítik, hogy ismerje be végre! Ezek a vádak és az újabb megoldási kísérletek Jób szenvedésének miértjére csak még mélyebb kilátástalanságba taszítják a sorcsapások ártatlan üldözöttjét.

Míg végül Jób olyan mélyre jut, hogy elátkozza még a napot is, amikor megszületett: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem. Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben! Immár kenyeremmé vált a sóhajtozás, s mint a víznek árja, ömlik a panaszom.” Végső kétségbeesésesében aztán olyan mélyre jut, hogy saját halálát kívánja: „Jó volna, ha Isten összezúzna, fölemelné kezét és megölne.”

Jób számára, élete valóságából éppúgy eltűnt az Isten mint Nietzsche számára, akivel, ha végre találkozhatna, Jób bizony perlekedne. Nem igaz, hogy ő a jámbor módon szenvedő igaz, aki mindent eltűr! Jób egy lázadó, aki perlekedik Istennel!!! „Ó, legalább tudnám, merre találok rá, hogyan juthatnék el a trónusa elé! Magam képviselném előtte ügyemet, s bizonyítékokkal volna tele a szám. Igaz ember szállna vele perbe, a magam perében győzelmet aratnék.”

Jób nem érzi már életében Isten közelségét és a boldog élet áldását, hiszen mindent elveszített, amije csak volt, a sorcsapások miatt Istent vádolja, ő az oka annak, hogy ő ártatlanul szenved: „Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám. Kegyetlen zsarnok lettél velem szemben, hatalmas kezeddel harcba szállsz ellenem.”

Az igazak, az ártatlanok szenvedése, az értelmetlen halál – olyan kérdések, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Hiszen ha van Isten, aki bármit megtehet, akkor miként lehetséges az, hogy az ártatlan szenved? Ez volt sok Auschwitz túlélő tapasztalata is E. Wiesel szerint, és Soá után teológiai egyik nagy kérdése: vajon hogyan lehetséges még a hinni Istenben, ha mindez megtörténhetett? Mit mondhat még a teológia a Soá után? Nietzsche nemcsak filozófus volt, de költő is, aki egy olyan korról vizionált, amikor egyre kevesebben fognak hinni Istenben. Ő sosem mondta, hogy „nincsen Isten”, hanem azt mondta „hogy Isten halott”, tehát Isten létezett – „csak mi megöltük”… Bár Nietzsche nem érte meg a XX. századot, de víziója azon borzalmak láttán, amelyek többször is vérben fürösztötték meg Európát – sajnos igaznak bizonyult.

Amikor egy ilyen tragédiában, mint ez a borzalmas baleset meghal valaki, akkor nem csak ő hal meg, hanem egy része azok lelkének is, akik szerették őt! Nem vagyunk izolált létezők, ezért a halálunk soha nem csupán a mi halálunk, hanem azoké is, akiket hátra hagyunk. A szeretet – ahogy az Énekek Éneke mondja – erősebb a halálnál. Vagyis a szeretetkapocs nem szűnik meg azok között soha, akik valaha szerették egymást. De pontosan ezért a kedves, a szeretett lény halála szükségszerűen beleránt minket is ebbe a sötét, reménytelenséggel és elveszettséggel teli dimenzióba. Az ember, aki szeret nem kerülheti el a szenvedést – ez az élet egyik legkeményebb igazsága. Így aztán védekezésképpen lehet azt a döntést is hozni, hogy az érzéketlenséget egyfajta második bőrként húzzuk magukra, hogy soha ne fájjon az élet és soha senkit nem engedünk annyira közel magunkhoz, hogy elvesztése minket is halálra zúzzon. A szeretet sebezhetővé tesz. És ez kockázatos. De mégis csak az, aki elég bátor ahhoz, hogy szeressen fogja felfedezni egyszer, hogy az élet nem képes meghalni és hogy valójában nincs is halál!

Jób szenvedése úgy ér véget, hogy valami sokkal mélyebb titkot ért meg az Istenből, mint addig valaha, azt mondja: „Azelőtt csak hallomásból ismertelek, most azonban saját szememmel láttalak.” A zsidó gondolkodás szerint senki emberfia nem láthatta meg az Isten arcát valóságosan, mert abban a pillanatban meg kellett halnia. Jóbbal most mégis valami olyasmi történik, hogy az addigi istenkapcsolata – eddig csak hallomásból – egy sokkal mélyebb szintre jut. Egy olyan szintre, amit a saját vallási hagyománya tulajdonképpen lehetetlennek minősít. Jób perlekedett Istennel, szidta, megkérdőjelezte őt, sőt legszívesebben bíróság elé citálta volna, hogy ott feleljen a Mindenható igazságtalan tetteiért: „Bár volna itt valaki, s hallgatna meg Isten! Utolsó szavam ez: „Felelj nekem, Mindenható!” És mégis, fájdalmas kálváriája egy olyan úttá válik a számára, hogy kettejük kapcsolatában valami sokkal mélyebb születik, mint ami eddig volt. Jób könyve azonban mégsem ad választ arra a kérdésre, ami a korabeli bölcsességi irodalom legnagyobb kérdése volt: miként lehetséges, hogy az igaz ember is szenved? Jób érvekkel utasítja el azt, hogy bűnei miatt érné a szenvedés vagy hogy az egész az isteni pedagógia része lenne, amivel barátai próbálják győzködni őt. A miértre azonban valójában nincsen válasz!

Nietzsche számára meghalt az Isten, de Jézussal kapcsolatban megfogalmaz egy olyan mély igazságot, ami mutatja az istenkereső emberek - néha talán blaszfémiába vagy éppen istenkáromlásba is torkolló – vágyát az Isten után: „az üdvösséget (az örömet) egyedül abban ismeri fel, hogy (Jézus) már semmivel és senkivel, sem a gonosszal, sem a gonosztevővel szemben nem tanúsít ellenállást, a szeretet az egyetlen, végső életlehetőség” (AK, 30).

Csak az érezheti át azok fájdalmának mélységét, akik ebben a tragédiában elveszítettek valakit, aki már maga is megtapasztalta a lélek sötét éjszakáját, a tehetetlen zuhanást a fájdalmak bénító ürességébe. Vannak, akik a tragédiát látva Istenhez kiáltanak, hogy segítsen és vannak, akik perlekednek vele vagy éppen átkozzák. Vannak, akik számára hirtelen eltűnt az Isten arca és vannak akik számára halott. Emberi vágy, hogy értelmet adjunk a szenvedésnek, hogy valamilyen célt, felsőbb szándékot vagy akaratot lássunk meg benne. Jób csak annyi választ talált, hogy nem érthet meg mindent, nem láthatja át az Isten útjait. Nietzsche pedig Jézusban meglátta azt, aki nem hadakozik senkivel és semmivel többé, még a gonosszal sem, hanem egyszerűen csak szeret, mert ez a „végső életlehetőség.” A szenvedés minden ember életének része, legfőképpen azért, mert nem élettelen kövekként vagyunk egymásra pakolva, hanem szeretetkapcsolatok hálójában élünk. A szeretet tesz minket sebezhetővé, és csak a gyengédség képes arra, hogy megvigasztaljon. Vajon megtanultuk-e már ezt a gyengédséget, a másik számára való néma jelenlétet, ami végigkíséri őt a sötétségen? Mi van, ha nem  az a jó kérdés az egyéni vagy közösségi sorcsapások idején, „hogy hol marad ilyenkor Isten”, hanem az, hogy hol marad ilyenkor az ember? Hol marad a valódi emberségesség és gyengédség? Mintha csak az Istentől várnánk, hogy helyettünk szeressen...