Perintfalvi Rita teológus, női és emberi jogi gondolkodó blogja

Tükör által

Az oltár és trón szent(ségtelen) szövetsége?

Vajon hány évvel van elmaradva a magyar katolikus egyház?

2017. szeptember 04. - Rita Perintfalvi

Milyen jelentősége lehet a Kádár korszak alatt elmaradt egyházi megújulásnak, a rendszerváltás utáni gyors csalódottságnak, a progresszív teológia és a demokratikus gondolkodási kultúra tudatos száműzésének abban, hogy idehaza lassan újra létrejönni látszik az oltár és a trón jól ismert és annál több bajsejtelmet magával hordó szent(ségtelen) szövetsége?

Pár napja jelent meg a 168 Órán egy elgondoltató interjú „Halálos ölelés – Ferenc pápa ellen fordult a magyar klérus, Orbánhoz viszont dörgölőzik” címmel, amihez úgy gondoltam teológusként hozzászólok itt a blogomon is.

A cikk jónéhány megkerülhetetlenül fontos témával foglalkozik, például azzal, hogy a Kádár-rendszer alatt tetszhalálra ítélt katolikus egyház szinte a mai napig semmit nem valósított meg a II. Vatikáni zsinat (1962-65) refomtörekvéseiből. Az okok nagyon komplexek. De az biztos, hogy a kommunista éra törekvése is az volt, hogy az egyházban ne mehessenek végbe ezek a reformfolyamatok és így talán az idejétmúlt, a saját korával és a környező társadalommal dialógust nem találó egyház olyan középkori képződménnyé válik, ami nem lesz vonzó a fiatalok számára és így aztán szépen lassan ki is hal.

Csakhogy, amíg a reformok ténylegesen elmaradtak, az egyház túlélte a kommunizmus évtizedeit. Sőt a rendszerváltás után rövid virágzásnak adott teret a szabadság friss lendülete. A szükséges megújulás nélkül azonban hamar kiderült, hogy az egyház nem tud párbeszédbe kerülni – vagy talán nem is akar – sem a saját híveivel, sem a kora társadalmával. Hiszen az a felfogás, a teológiai nyelv és stílus, amivel fellépett, a saját szerepéről és társadalmi presztízséről való elgondolás jobban megfelelt a két világháború közötti, mint a rendszerváltás utáni Magyarországnak. Így kétezer tájékára a ’89 utáni lendület, az emberek érdeklődése az egyház iránt csalódottságuk miatt jócskán alább hagyott, ami valahol mélyen traumatizálta is az egyházat, hiszen elbukott egy olyan történelmi pillanatot, amiről tudta, hogy soha nem jön többet vissza. Talán ez a „bukás” és a fel nem dolgozott traumatizáltság is hozzájárult ahhoz, hogy az ezredfordulótól kezdve a magyar katolikus egyház vezetése egyértelműen konzervatív ill. ultrakonzervatív irányba fordult és innen már csak pár lépést kell megtennie ahhoz, hogy feléledjen a régi gyakorlat: az oltár és a trón szent(ségtelen) szövetsége. Amelyben az autoriter egyházi vezetés szívesen flörtöl a politikai tekintélyelvűséggel, hiszen tőle várja hatalma megszerzésének ill. megtartásának lehetőségét. Mindezt egy olyan egyház műveli  most, ahol sem a progresszív teológiai gondolkodásnak, sem a demokratikus kultúrának soha nem volt tere ill. csak olyan jelentéktelen módon, ami valódi változást még a 30-as évekhez képest sem tudott elérni ill. valahogy újra ott járunk... Igen, tudomásul kellene venni, hogy a magyar egyház gondolkodása kb. 100 évvel el van maradva lassan.

hvg_hu.jpg

                Fotó: HVG.hu

Ezt a 2000-es évek táján még szegedi jezsuita professzoraim nyíltan ki merték mondani, sőt talán sokan el sem hiszik, de ez még vizsga kérdés is volt: vajon hány évvel van elmaradva a magyar katolikus egyház? Aki 100 év alatt tippelt, az megbukott! Leginkább kispapok buktak meg, a világiak tisztán láttak. Hova tűntek azok a katolikus papok, teológusok, püspökök, akiknek régebben szívügyük volt, hogy a magyar egyházat is áthassa az "aggiornamento" –  a megújulás – szelleme? Mert voltak ilyen papjaink! Sokat ismertem, közülük jónéhányat félreállítottak, külföldre száműztek azóta ill. nyugdíjba mentek vagy meghaltak. Meghaltak együtt a nagy álmaikkal, hogy a magyar egyházban is történhet megújulás. Ilyen volt Somfai Béla atya, jezsuita professzorom, tőle hallottam életemben először, hogy meg kell tanulnunk gondolkodni és nem szabad megelégednünk a készen kapott válaszokkal. Ő még a lombikbébi témához is adekvát módon hozzá tudott szólni, már 15 évvel ezelőtt is!

Az a baj, hogy elfeledkezünk arról, hogy azok felelőssége, akiknek valóban van hatalma az egyházban a változások véghezviteléhez: hatalmas! Mert nemcsak arról van szó, hogy a teológiai gondolkodás nem fejlődik, hanem arról is, hogy mindennek komoly társadalompolitikai vetülete is van. Hiszen az egyház soha nem egy izolált térben mozgó képződmény, hanem annak a társadalmi közegnek a szerves része, amiben jelen van. És bizony az egyház és társadalom oda-vissza hatnak egymásra.

A zsinat szellemében az egyháznak "az idők jeleit" kellene keresnie, mégpedig szűntelenül. Az aggiornamento ("a mai naphoz való igazodás" XXIII. János pápa mottója) azt jelenti, hogy az egyháznak a jelen korszak kérdéseit kellene észre vennie, meg kellene látnia a ma emberét, annak vágyaival, szenvedésével és reménytelenségével együtt. Ha az egyház nem képes erre ill. nem célja ez, akkor igazából a politikai hatalomkeresés oltárán feláldozza saját küldetését: azt, hogy egy testvéri közösség lehessen, amelynek célja nem a hatalom akarása, hanem a krisztusi karizma, az irgalmasság lelkületének hordozása. De ha a karizmát elfelejti, akkor már csak a hatalom akarása marad. Groteszk torzója lesz önmagának... Bárcsak egyre többen felismernék ezt, akiknek van hatalmuk is tenni azért, hogy megállítsák ezeket a folyamatokat! Vajon meddig várnak még??? Hiszen lesz olyan, hogy túl késő!

Az eredeti cikk, amihez írásom reflexióként született itt olvasható:

http://168ora.hu/magyarorszag-egyhaz-ferenc-papa-politika-vatikan-orban-kormany/

A bejegyzés trackback címe:

http://tukoraltal.blog.hu/api/trackback/id/tr9912802288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.