Ez egy valós történet egy nőről, aki példázza az elmúlt évszázad magyar kisemberének töménytelen megpróbáltatását. Onnan tudom, hogy elmesélte, hogy már 5-6 hónapos terhes volt mikor egy éjjel, váratlanul elhurcolták a munkatáborba, mert akkor éppen olyan szelek fújtak a politikában, hogy ő lett az idegen test, az ellenség. Egy nő, két kicsi gyerekkel és terhesen… Szerencsére kórházban szülhetett, mert az újszülöttek hármas ikrek lettek, akik közül kettőt évekig nem is láthatott. A munkatábor körülményei között nem tudott volna dolgozni, 2 nagyobb gyereket és 3 csecsemőt gondozni, ez képtelenség lett volna és nem is engedték. Így a két fiút egy rokon vette magához.
Később saját kis üzletet vezetett, tanult nő volt – falusi viszonyokhoz képest különösen is – még idegen nyelvet is beszélt. A férje jó ember volt - állítólag – egészen addig, amíg a háború és az ötvenes évek meg nem nyomorították a lelkét annyira, hogy azokon álljon bosszút, akik nála gyengébbek. Néha láttam mikor a hófehér falú konyhában a falra kente tányérostól a paprikás krumplit, mert, hogy nem volt elég sós vagy éppen túl sós volt. Persze ivott is rendesen önsajnálatában és világfájdalmában, ahogy akkor szokás volt, s ilyenkor családja nőtagjait ugyanazzal a megvető egyszerűséggel kiskurvának, nagykurvának és vénkurvának nevezte. De a nő megértett és elfogadott mindent, mert hiszen a férfi - szerinte - csak áldozat volt. Egy lélekölő kor áldozata.
Saját magáról és a női szerepről mindig azt mondta nekem, amikor nagy ritkán láttam őt, hogy a „nő sorsa a szenvedés”, „mindezt az Isten mérte ránk, el kell hát viselnünk”. Mélyen hívő asszony volt és nem egy olyan korban, amikor érdeke volt magát konzervatív kereszténynek mondania, mert ebből lett az üzlet vagy a hatalom. Olyan korban volt ő hívő, amikor ez hátrány volt. Sosem volt bigott, sem hite miatt fennhéjázó vagy ítélkező. Nem tartotta magát különbnek senkinél. A hit egy egészen belső titok volt az életében, ami segített neki túlélni mindent és mindenkit. A férjét is, harminc évvel…
Kicsi gyerekként láttam néha azt az igazságtalan, bántalmazó és megalázó miliőt, ami neki a mindennapokat jelentette. Akkor éreztem életemben először, hogy nem bírom elviselni, ha végig kell néznem mások szenvedését és nem tehetek semmit. Egyszerűen képtelen vagyok erre a tétlenségre. Akkor az volt az első gondolatom, hogy na nem, ha ezt jelenti nőnek lenni, ha ez a női sors, akkor én soha, de soha nem akarok nő lenni. Rövid ideig tényleg el is hittem, hogy ez lehetséges… Mert gyerek voltam még.
Már rég nem vagyok gyerek, de ha bármikor feltenném magamnak a kérdést, hogy mikor lettem feminista, akkor egyértelműen tudnám, hogy akkor abban a pillanatban, amikor nem tudtam tenni semmit azért, hogy ez a nő ne szenvedjen annyit. Hogy nem tudtam elmondani neki, hogy téved, mert a nő sorsa nem a szenvedés, hanem a boldogság és a kiteljesedés. És hogy ne higgyen egy olyan Istenben, aki csupán szenvedésre szánta őt, mert olyan Isten nincsen! Ez az isten csak a férfiak hazug kitalációja, hogy rendre vagyis alárendelődésre utasítsák őt! És arra, hogy a szenvedést, mint kikerülhetetlen szükségszerűséget elfogadja, és hogy elejét vegyék bármiféle lázadásnak!
Ő soha nem lázadt, az ellenállás terhét viszont rárakta a következő nemzedékekre, akik tehetetlenül kellett, hogy végignézzék az ő alázatos mindent elviselő szerencsétlen sorsát. Szóval nemcsak miatta vagyok feminista – legyen ez akár a legocsmányabb szitokszó - , hanem ÉRTE! Ezzel tartozom… SISTERHOOD mondhatnám neki, de nem hiszem, hogy értené.
