Perintfalvi Rita teológus, női és emberi jogi gondolkodó blogja

Tükör által

Hogyan lett egy katolikus teológusnőből marxista traktoros lány?

Avagy az egyház „izmus-háborúi” fundamentalizmussal spékelve

2017. április 26. - Rita Perintfalvi

A feminista teológia és a traktoros lány esete

Már régóta terveztem, hogy írok egy gondolatmenetet arról, hogy az egyházak vajon miért félnek annyira a feminizmustól és most legújabban már a gender fogalmától is, jelenjen meg az bármilyen szóösszetételben. Most egy személyes élmény, egy hazai tudományos előadásomat követő kocsmai stílusú agresszív letámadás – amit ráadásul egy pap engedett meg magának – arra motivált, hogy ténylegesen tollat ragadjak. A konferencia előadójaként a feminista teológiáról és a feminista szentírás-értelmezési módszerről beszéltem. A hozzászólás pedig azonnal elvitatta tőlem azt, hogy én egyáltalán katolikus teológus lennék, majd a végén egy roppant meglepő címkét is kaptam: azt, hogy olyan vagyok, mint egy ötvenes évekbeli marxista traktoros nő! Nos, ez azért felettébb érdekes és mélyrétegű metafora!

traktoroslany-01.jpg

Nem tudom, hogy mi az, ami kivágta a biztosítékot: talán az, hogy Dorothee Sölle-t idézve a holokauszt kapcsán Isten barátainak felelősségéről beszéltem, akik passzívak maradtak, akik hallgattak, akik hagyták, hogy mindez megtörténjen és aztán Istenre mutogattak, hogy Ő miért engedett meg ilyen szörnyűséget. Vagy Chatarina Halkes szavai borították ki annyira, aki a feminista teológia lényegét abban jelölte meg, hogy a nőket fundamentálisan és radikálisan fel kell szabadítani: mégpedig autonóm emberré. Vagy talán Elisabeth Schüssler Fiorenza szavai voltak túl kemények, aki azt mondta, hogy a nők a katolikus egyházban csak „befogadott idegenek”, de nem egyenlő jogokkal rendelkező személyek, hiszen a döntési folyamatokba kétezer év óta nem vonják be őket.

Persze az is lehet, hogy válaszommal Ferenc pápára utalva még csak olajat öntöttem a tűzre, hiszen ő pontosan érti, hogy mit fogalmazott meg a feminista kritika az elmúlt ötven év folyamán. Hiszen nem véletlen, hogy felvetette női diakonátus kérdéskörét és lépten-nyomon hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a nőket végre be kell vonni az egyházi döntéshozatali folyamatokba is, ennek módjait pedig kreatívan meg kell találni, ha eddig még nem léteznének: „Ki kell szélesíteni azokat a tereket az egyházban, ahol a női jelenlét hatékonyabban megjelenhet. Mert a női talentum nélkülözhetetlen a társadalmi élet minden megnyilvánulási területén. Ebből az okból kifolyólag garantálni kell a nők jelenlétét a munka világában és a legkülönfélébb helyeken, ahol az egyház és a társadalmi élet fontos döntései születnek“ – (Evangelii Gaudinum 103).

Egy másik nagy kedvenc idézetem Ferenc pápától amit a női emancipáció témáját érintve az Amoris Laetitia-ban („A szeretet öröme”) írt: „Néhányan úgy vélik, hogy sok jelenlegi probléma a nők emancipációja óta lépett fel. De ez az érvelés nem érvényes! Hamis és nem is igaz! Ez a sovinizmus egyik formája!” (AL 54). Ez az idézet jól mutatja, hogy Ferenc pápa pontosan tudja, hogy sokan miképpen gondolkoznak egyházában a feminizmusról és a nők egyenlőségi törekvéseiről. Ferenc pápa azonban tudatosan szakít elődei „izmus-háborúival” és sok szempontból a reformokat zászlójára tűző II. Vatikáni zsinat antifundamentalista szelleméhez tér vissza.

 

A katolikus egyház „izmus-háborúi” és a fundamentalizmus

No, de mik is ezek az „izmus-háborúk” és mit jelent a katolikus fundamentalizmus? Hogyan lett éppen a nő a szekularizáció korában meginduló kultúrharc céltáblájává? És miért retteg az egyház – különösen Kelet-Európában – még ma is a feminizmus és a gender szavak hallatán? És hogyan lehetséges az, hogy maga az a fogalom, hogy „katolikus teológusnő” sokak számára olyan elviselhetetlen provokáció, hogy valamivel muszáj lecserélni. No, de miért éppen „a marxista traktoros lányra”? Vajon ez véletlen? Aligha. Hát lássuk!

A szekularizáció és a modernitás kora indította el a katolikus egyházban azt a védekező reakciót, amelyet fundamentalizmusnak nevezünk. Tulajdonképpen jelenségek egész kötegéről van szó, amelyeknek antimodernista vallásos intenzitása az igazság abszolutizálásnak igényéhez vezetett. Hátterében a vallásos világértelmezés jelentőségének visszaszorulása, az erkölcsileg helyes életvezetés normáinak kialakítása feletti kontroll elvesztése, az egyház társadalmi presztízsének és befolyásának jelentős csökkenése áll. Így a keresztény fundamentalizmus nem más, mint egy reakció a modernitás korának individualizációjára és pluralizációjára, amely egy differenciált, liberális társadalomhoz vezetett.[1]

A vallási fundamentalizmus különös veszélye abban áll, hogy természetéhez tartozik, hogy politikai igénnyel lépjen fel. És ezen igénye beteljesítéséhez kiváló partnert talál a politikai autoritariazmusban, hiszen a tekintélyelvűség védelmet és stabilitást, biztonságot, a válaszok és magyarázatok leegyszerűsítését ígéri. A világ nem komplex és bonyolult többé, hanem fekete-fehér, jó vagy gonosz. A fundamentalistát az autoriter személyek ügyesen meg tudják szólítani. Ezek nem gondolkodásra vagy együttműködésre hívják meg, hanem az erős személyiségek, pl. egy apafigura, egy autoriter politikus vagy egy szent vezér egyértelmű utasításainak követésére. Így az autoritáshoz való kötődés vak és kritikátlan.

Éppen ezért roppant veszélyes a társadalom számára, amikor a fundamentalizmus politikai ideológiává válik. Thomas Meyer politológus (1975) szerint a fundamentalizmus a modernitás korának nyitott szemléletét és a belőle fakadó elbizonytalanodást úgy akarja feloldani, hogy a követői által abszolút bizonyossággal megélt világértelmezést, valamint a belőle fakadó életvezetést, etikát mindenki más számára is kötelezővé teszi.

A fundamentalizmus azonban nem csupán a valláson kívüli fejlődésben, pl. szekularizációban lát veszélyforrást, hanem a valláson belül változásban, így például a reformokban is. Gondoljuk csak arra, hogy a katolikus egyházon belül mozgalom indult, amely Ferenc pápát egyenesen Antikrisztusnak titulálja, sőt pl. Lengyelországban már olyan mozgalom is van, amelynek vezényletével a hívek tömegesen hagyják el az egyházat Ferenc pápa miatt, aki szerintük nem képviseli a katolikus tanítást. A belső reformok esetében a hagyomány átkódolásáról van szó, amelyet saját identitásuk fenyegetéseként élnek meg a fundamentalisták és az idegennek tekintett külvilághoz való veszélyes alkalmazkodásnak tartják.

 

A vallási fundamentalizmus szívesen flörtöl a politikai autoritarizmussal

A vallási fundamentalizmus akkor válik társadalmilag veszélyforrássá, ha a saját irányultságát egyedüli igaznak tekinti, amivel szemben minden más meggyőződést és életfelfogást leértékel. Így létrejön egy sajátosan dualista felfogás, ami mindenben, ami „más” valami rosszabbat lát vagy azt egyenesen a rosszal, a gonosszal vagy magával a „sátánnal” azonosítja.

Így ellenséges védekező magatartás alakul ki mindennel szemben, ami a saját életfelfogáshoz vagy maximákhoz képest „másnak” mutatkozik. Így ez a gondolkodási attitűd táptalajt ad az antiszemitizmus, az iszlámellenes rasszizmus („hamis“ hit) vagy a homofóbia, az emancipáció- és a nőellenesség („hamis“ életmód) számára. A valódi dialógusra és a másképpen gondolkodók elfogadására a fundamentalizmus nem képes, mert az a demokratikus kommunikációt előfeltételezné. Helyette megjelenik a kommunikációban az erőszak és a gyűlölet. Ezek intenzitását a belső bizonytalanság érzése és a saját értékrend fenyegetettsége miatt érzett félelem (pl. szekularizáció, pluralizmus, liberalizmus miatt) annyira felerősítheti, hogy a fundamentalista módon gondolkodó ember bármikor mobilizálható, „szent harcba” hívható.

Mivel minden egyes társadalmi, életvezetési, erkölcsi kérdésre csak egyetlen válasz adható – a fundamentalizmus szerint – , ezért a pluralizmus rémszellemmé válik a számára, azt a „relativizmus diktatúrájának“ tekinti. Így a veszteségtől és az elbizonytalanodástól való félelem miatt – hiszen mi van, ha kiderül, hogy saját identitása közel sem olyan erős, mint amilyennek gondolta – elzárkózik a valódi párbeszéd elől. Ez a félelem blokkolja a tolerancia készséget és lehetetlenné teszi a kölcsönös megbecsülést, és legitimálja az erőszak használatát.

A teológiai etika szemszögéből nézve mondhatjuk azt, hogy amennyiben a pluralizmusból rémszellem válik, ha a világ, az ember és az élet kérdéseire csak egyetlen normatívan meghatározott válasz adható, mert az „már írva van“ és ebből az egyetlen válaszból az összes többi álláspont elleni harc születik – akkor a vallásokon belül megszűnik az élet, véget ér az igazság keresése és eltűnik a szeretet. Tehát az egész egy lassú önpusztító folyamattá válik.

 

Katolikus fundamentalizmus történeti háttere

Stephan Goertz a kvázi hivatalos, hierarchia által támogatott mainstream fundamentalizmus korát 1850 és 1950 közé teszi, ami a II. Vatikáni zsinat után (1962-65) azonban kisebbségbe szorult és csupán egy szektorrá vált a katolikus egyházon belül. Ennek a szektornak a nagysága és ereje természetesen országonként és kontinensenként nagyon eltérő.

A 19. sz. második felében meginduló antimodernista „izmus-háború” zászlóvivője volt az I. Vatikáni zsinat (1869-70). Ekkor a katolikus egyház – akárcsak a kommunizmus – társadalompolitikailag antiliberális, antikapitalista beállítottságú volt. Ezért hosszú flörtbe kezdett az antiliberális autoritarizmussal[2].

A nyugati liberalizmus a katolikus egyház számára 1945-ig éppolyan rettegett „világnézeti” ellenféllé vált, mint a bolsevizmus. Ezekkel szemben nem véletlen, hogy az egyház hosszú ideig támogatta az autoriter rezsimeket, mint pl. Francot Spanyolországban, Tisot Szlovákiában, Salazart Portugáliában vagy az ún. „keresztény rendi államot” Ausztriában (1934-38). A zsidósághoz való viszony nagyon ambivalens volt. Amíg katolikus oldalról a rasszista jellegű antiszemitizmust túlnyomó részt elutasították, az „antijudaizmus” azonban, amely a „bomlasztó zsidó befolyást“ akarta visszaszorítani, elterjedt az egyházon belül és szalonképessé vált.

A fordulatot a II. Vatikáni zsinat reform szelleme, az aggiornamento („ugrás előre”) címszóval fémjelzett irányváltás hozta meg XXIII. János pápa nagy víziójaként. Ez a zsinat az egyház legfőbb feladatának tekintette az „idők jeleinek olvasását” és azoknak az Evangélium fényénél való értelmezését (Gaudium et Spes 4). Ez az egyértelműen antifundamentalista attitűd szakítást jelentett minden modernitás ellenességgel és a belőle fakadó „izmus-háborúkkal”. Világossá vált, hogy minél gyorsabb egy társadalom fejlődése, annál egyértelműbb, hogy a nosztalgia (a fundamentalista múltba révedező ábrándozás) az egyház halálához vezet, és így könnyen egy nagy, de izolált szektává válik.

A másik nagyon fontos változást az Isten-népe teológia inkluzív jellegű megfogalmazása hozta el. Vagyis az egyház önértelmezésében elszakadt a „völkisch”- népnemzeti koncepciótól és univerzálissá vált. Így teljesen inkluzív módon minden emberre és népre vonatkozik.

A zsinat reformjai és a modernitás korának társadalmi változásai azonban erőteljesen radikalizálták az addig szunnyadó fundamentalista szektort, amely restaurációs igénnyel jelent meg a zsinat utáni időben. Ennek kulcsfigurája Marcel Lefebre (1905-91) és az általa alapított Piusz Testvériség nevű mozgalom. Ahogy annak idején a zsinat képes volt radikalizálni a fundamentalista szárnyat, most ugyanez történik Ferenc pápa reformjainak hatására is.

 

Miért lett az „izmus-háborúk” legfőbb céltáblájává a nő?

A 19. század II. fele (1914-ig) a szekularizáció kora, amikor végbemegy az állam és egyház szétválása, az egyház egyre inkább kiszorul a nyilvánosság tereiből, elveszíti a világértelmezésre és az abból fakadó életvezetésre, etikára vonatkozó normaadó szerepét. Ennek a szekularizációs folyamatnak van egy jellegzetes genderspecifikus vonása is.

A szekularizáció révén (németországi és olasz kutatást vizsgáltam) végbemenő elvallástalanodás és az egyházaktól való elfordulás jellemzi a férfit, aki a vallás dolgaiban közönyössé és érdektelenné válik. Ezzel szemben végbemegy a vallás feminizálódása, amelyet a kortársak a női nem „természetével” magyaráznak. A hit a szív és érzelem dolga volt már a romantika kora óta és így a női nem jellegzetességévé vált. A valláshoz való vonzódást a nők vélt született érzelmességének tulajdonították. Így amíg a férfit a szekularizáció korában a vallási közömbösség, a nőt a csendes együgyűség és szenvedélyes odaadás jellemezte - a kor látásmódja szerint.

votesforwomen.jpg

A korabeli liberálisok az egyház és az állam viszonyát a polgári nemi szerepideálhoz analóg módon akarták rendezni, vagyis a „női” egyházat alá akarták vetni a „férfi” államnak és a vallást, akárcsak a nőt a polgári házasságban a magánszférába akarták visszaszorítani.

A demokraták, radikálisok és balliberálisok a női jámborságban a haladás akadályát látták, kipellengérezték az egyház nőkre gyakorolt szellemi befolyását és azt követelték, hogy a nőkre is terjesszék ki a kulturális és politikai életben való részvétel lehetőségét és jöjjön létre az állam és egyház házasságának „válása”.

A két modell közül végül az első mutatkozott erősebbnek és így létrejött a magánéletben a „női jámborság” és a „férfi hitetlenség” együttélése (McLeod, Weibliche Frömmigkeit – Männlicher Unglaube).

Ilyen körülmények között a szekularizáció korában vívott kultúrharcban nem véletlenül vált a nő az egyház céltáblájává, hiszen őt még meg tudta szólítani. Amíg egy magára valamit is adó demokrata vagy baloldali, szekulárisan gondolkodó férfi biztosan be nem tette már a lábát a templomba, addig a polgári családban a női szerepmodell részévé vált a jámborság, ill. a gyermekek erkölcsi -vallási nevelése is a nő feladata lett. Az egyház ezután már csak a nőn keresztül tudott hatást gyakorolni a családra és ezáltal a társadalomra is, hiszen a férfi, a családtól és az egyháztól is távol élte mindennapjait, mert ő volt a dolgozó családapa és férj. Így a polgári családmodell poláris nemi szerepmintái gátolták a női népesség szekularizálódását. Ezt erősítette a liberális kultúrharc antifeminizmusa is, ami viszont éppen azért nem akart választójogot adni a nőknek, mert azok túlságosan is az egyház befolyása alatt álltak és a vallásosságuk miatt olyan irracionális lényeknek tartották őket, akiknek a magánélet szférájában lehet csak helyük, de nem a közéletben.

Véleményem szerint a feminizmus megjelenése azért is volt nagyon fenyegető a katolikus egyház számára, mert ha a feminizmus kiszabadítja a nőt a magánszférába zárt fogságából, teret ad neki a társadalmi életben, akkor az egyház sokkal kisebb befolyással lehet a gondolkodására, vagyis az egyház utolsó bástyáját is elveszíti, amelyen keresztül még hatása lehetne a társadalomra. Ez a logika mind a mai napig érvényesül, hiszen ha körülnézünk egy vasárnapi misén, akkor a jelenlevők igen nagy többsége nő, a férfiak megjelenésére – többnyire a családtagok nyomására – ünnepnapokon vagy családi események alkalmával, mint például keresztelő, esküvő, temetés lehet számítani. Így nem véletlen, hogy az egyház nagyon hosszú ideig és gyakran mind a mai napig kizárólag azt a női modellt preferálta, ami a nő szerepét anyaként, a háztűz őrzőjeként és a gyermekek vallás-erkölcsi nevelőjeként írta körül. Ez lett a női ideál, a polgári családmodell és a Szűz Mária alakjának abszolút női mintává tétele, mint az isteni rend által előírt női élettér és lehetőség.

Így érthető, hogy a feminista teológia megjelenése a hatvanas évek vége felé először iszonyatos megdöbbenést keltett még nyugati egyházi körökön belül is, ahol a női emancipációs mozgalmak és a reform zsinat inspirációjára megjelent. Rögtön ádáz harcot indítottak a magukat feministának nevező és feminista módon gondolkodó nők ellen. Így a feminista teológia nagy ikonjainak többsége szinte azonnal indexre kerültek, elvették az egyetemi tanítási lehetőséget tőlük, írásaikat egyházi sajtóban nem közölték. Az egyház próbálta kemény eszközökkel elhallgattatni a kritikus női hangot. Persze erre nem volt lehetőség, hiszen az idő kerekét – bár sokan szeretnék – nem lehet visszaforgatni. Ma Európa demokratikusabb felén, ahol komolyan veszik a férfi és nő társadalmi egyenlőségét és az egyház maga is ezen elvek mentén definiálja önmagát, elképzelhetetlen lenne az, ami velem ezen a konferencián történt.

Elképzelhetetlen lenne egy tudományos konferencián az, hogy valaki valós szakmai érvek hiányában durva személyeskedéssel támad egyik előadó társára, aki ráadásul éppen a saját szakterületéhez tartozik, hiszen ő is katolikus teológus. Ott a vasfüggönyön túl a tudós kollegák örülnek a másik inspirációjának, főleg akkor, ha az számukra valami újat mond, ha kimozdítja őket a komfort zónájukból. És úgy tűnik, hogy a feminista teológia ötven éves múltja és teológiai elismertsége ellenére idehaza még mindig „botránykőnek” számít. Pedig a teológia nem pusztán ideológia, amit akár agresszióval is meg kell védeni, hanem tudomány, amely autonóm gondolkodást igényel és készséget az önreflexióra, új dolgok tanulására.

’89-ben azt gondoltuk, hogy lehullt a vasfüggöny, és pár évtizedre volt szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk, csak fizikai valójában omlott le, de a tudatunkat és a szellemünket tovább mételyezik a régi beidegződések. Abszurd módon címkéket aggatunk egymásra, hogy ne kelljen elgondolkodnunk azon, ami a új, ami idegen, ami kihívás, mert annyira megvagyunk győződve a saját igazságunk abszolút voltáról. És ezért nem történik valódi fejlődés ebben az országban. És azt gondolom, hogy igazából ez a tragikus ebben a történetben, mert ez nem egy személyes történet, hanem sokkal több… nem csupán egy teológusnőről szól, akiből hirtelen marxista traktoros lány lett…

Utóirat: Azért, hogy a támadó hozzászóló javára is írjak valamit és igazságosak maradjunk vele, azt is meg kell említenem, hogy a nap végén nyilvános bocsánatot kért tőlem az elhangzott durva "traktoros metafora" miatt. Annyira szeretném remélni, hogy ez a gesztus valahol mégis reménykeltő.

 

dancing-dance-119538.jpg

 

Felhasznált irodalom:

[1] Fluchtpunkt Fundamentalismus? Gegenwartsdiagnosen katholischer Moral, Hg. Stephan Goertz, Rudolf B. Hein und Katharina Klöcker, Herder, Freiburg im Breisgau, 2013.

[2] Rechtsextremismus als Herausforderung für die Theologie, Hg. Sonja Angelika Strube, Herder, Freiburg im Breisgau, 2015.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tukoraltal.blog.hu/api/trackback/id/tr3212455247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.