A szenvedéssel talán az a legnagyobb baj, hogy hozzákapcsolódik az ember bűntudata is. Vagyis amikor az életben megjelenik a szenvedés akkor rögtön mindenki arra gondol, hogy vajon mivel érdemelte ezt ki? Mintha a szenvedés szükségszerűen büntetés lenne valamiért. Mintha ok-okozati összefüggés állna fenn a kettő között: vagyis ha szenvedsz, akkor nézz magadba, mert bizony valamilyen bűnt követhettél el az istenségek ellen, akik ezzel vagy azzal sújtanak téged. Ez a gondolat megjelenik az ókori zsidó gondolkodásban és a kereszténységben is. A kicsi fundamentalista és fanatikus szekták pedig centrális gondolattá teszik ezt.
És ugye, ha ez az ok-okozati összefüggés igaz, akkor a vallás nagyon jó piaci terméket csinálhat a bűnbocsánatból. Hiszen ha a vallás megszabadíthat a bűntől, akkor megszabadíthat a szenvedéstől is. Ez logikus. Így a vallás az egyik legjobb üzleti termék. Hiszen sokan mindent megtennének azért, hogy ne kelljen szenvedniük.
No de mi van akkor, ha az alapgondolat téves? Vagyis nem azért szenvedsz, mert megérdemled. Hanem azért szenvedsz, mert CSAK. Mert a szenvedés, az igazságtalanság az élet része. Azt, hogy kinek mennyi jut belőle senki nem tudhatja előre. Már Jób könyve is felteszi azt a kérdést, hogy na de mi van a szenvedő igazzal? Miért szenved az, aki ártatlan, jó és igaz? És vajon ki vagy mi szabadíthat meg akkor a szenvedéstől? Vagy ott van Jézus, aki aztán tényleg nem követett el semmi rosszat, mégis olyan hallállal és kudarccal végződik az élete, mintha csak egy aljas gonosztevő lett volna.
Mivel a szenvedés és az igazságtalanság létének tudata elviselhetetlen, ezért minden ember vágyik egy Messiásra, egy szabadítóra, aki ezt a kegyetlen világot átalakítja. Egy olyan valakire, aki képes megszabadítani a szenvedéstől. Ez lehet egy vallási figura, egy politikai vezető vagy egy forradalmár. Nagyon kell a hit, hogy tényleg létezhet ez a Messiás, aki egyszer csak eljön! Talán e nélkül a hit és várakozás nélkül nem is lehet élni.
A keleti gondolkodás egy kicsit más. Hiszen ha a szenvedés nem büntetés, ahogy a boldogság sem jutalom, akkor az alapképlet változik. A buddhizmus és a taoizmus arról beszél, hogy a szenvedés a létezés természete. Aki létezik, az szükségszerűen szenved. De ez nem sorscsapás, ez nem az istenek kéjes játéka az emberrel, hanem egyszerűen Csak VAN. Amiből az következik, hogy a legnagyobb emberi erény az együttérzés minden szenvedővel.
A buddhista és taoista gondolkodás másik bölcsessége az, hogy a dolgok természete a változás. Vagyis, hogy semmi nem állandó, sem a jó sors, sem a balszerencse. Minden szüntelenül változik. A szenvedő vigasztalást találhat ebben a gondolatban, hiszen meg lehet győződve arról, hogy szenvedése egyszer véget ér. Akinek pedig jól megy a sorsa, annak gondolnia kell arra, hogy mindez ne tegye elbizakodottá, mert ő sem tudja megállítani a változás kerekét és még őt is érheti váratlan sorscsapás.
Szóval összefoglalva: a szenvedés nem büntetés, a jó sors nem jutalom és mivel a változás örök, sosincs ok az elbizakodottságra, de a kétségbeesésre sem! Hogy a Messiás eljön-e vagy már el is jött, ki tudhatja?
Egy dolog viszont biztos és az nem más, mint az együttérzés fontossága a szenvedőkkel. A legnagyobb vallásalapítók, mint pl. Buddha vagy Jézus pontosan tudták ezt. Minden korban vannak olyan emberek, aki tudják ezt és meg is tudják mutatni az utat a többieknek, na ők a Messiások. Valószínűleg ők azok, aki meg tudják akadályozni, hogy az emberi gonoszság, önzés és szűklátókörűség elpusztítsa a világot, persze csak akkor, ha tudatukra ébrednek és rájönnek a legfontosabb dologra, hogy a saját egójuk és minden, ami ebből következik nem is olyan fontos. Mert az Én határain túl lehet lépni és ha ez sikerül ott nyílik meg igazán a valóság kapuja és ekkor megszülethet a felismerés, hogy minden látszat ellenére EGYEK VAGYUNK MIND… akárcsak a tavasszal virágba borult fa jó illatú virágai.
