Ha nem így érzem, akkor "istentelen" vagyok és a „sátán kísért”??? A Pride-s megjelenésem után hamar megkaptam ezt a súlyos bírálatot. Igen tény, a szeretet néha megütközést kelt, főként ha mentes minden trivialitástól….
Gondolkodó és érző ember vagyok, aki nem elégszik meg a készen kapott válaszokkal. És ezért senki nem írhatja elő nekem azt sem, hogy mit érezzek embertársammal kapcsolatban. Undort kellene éreznem – hát nem érzek! Kellene, hogy taszítson két érzékenyen ölelkező férfi vagy nő – hát nem taszít! Sajnálom, de nem érzem ezt.
Ha a melegekről – LMBTQ emberekről gondolkodom nem jut az eszembe, hogy az ő emberségüknek lenne egyetlen olyan aspektusa, ami nem létjogosult!!! Ez egyszerűen nem jut az eszembe és ha mások ezt bizonygatják nekem meglepődöm, hogy ők vajon ezt miért gondolják így. De tényleg miért?
Az én válaszom erre kissé filozofikus lesz, de remélem érthető. G. Bataille így fogalmazta meg: „Az egyik és a másik lény között húzódik egy szakadék, diszkontinuitás terül el köztük.” Ezzel arra a fájdalmasan mély elszigeteltség élményre gondol, amivel minden ember találkozik élete során. Az ember végtelenül vágyik arra, hogy fel tudja oldani ezt a kínzó létmagányt. Vágyik arra, hogy eggyé váljon egy másik emberrel – aki társaként tudja csillapítani ezt az érzést. Az erotika nem csupán a testek találkozása, hanem a személy teljes, odaadó és odaajándékozó megnyílása egy másik ember felé. Annak a vágynak a beteljesülése, hogy az Én elszigeteltsége feloldódjon a Mi-ben.
Ez a vágy nagyon emberi és akkor is része az életnek, ha valaki nőként csak nőt, férfiként pedig csak férfit tud szeretni. Vággyal, szerelemmel, odaadással. Nem csupán a nemi vágyakról van szó – sokszor csak erre gondolunk mikor megítéljük a melegeket vagy undort érzünk, ha ölelkezni látjuk őket. Pedig sokkal többről van szó!!! Minden ember társat keres magának, akivel képes feloldani azt a létmagányt, aminek a terhét hordozva nem lehet élni. Egyszerűen képtelenség.
