Perintfalvi Rita teológus, női és emberi jogi gondolkodó blogja

Tükör által

Tükör által

RÁCSOK MÖGÖTT, A BŰNEID TERHÉVEL VÁGYSZ IGAZÁN A SZERETETRE…

Balasagyarnati rabok MESEKÖR játékát láttam és megrendültem...

2016. szeptember 14. - Rita Perintfalvi

Kevés élmény hatott rám eddigi életemben annyira velőkig hatolóan, mint az a Mesekör színdarab, amiben olyan férfiak játszották a reszkető nyuszit, a magányos, barátot kereső oroszlánt, a bölcs, másoknak segítő tanácsokat osztogató baglyot, akik rabként börtönben, rácsok mögé zárva éltek. A színdarabot úgy játszhatták el és úgy jöhettek ki a Feldmár Intézet nyári táborába, hogy 8-10 fegyveres, marconaarcú börtönőr kísérte őket. Biztos vagyok benne, hogy ezek között a férfiak között voltak nagyon súlyos bűncselekményt elkövetők is.

Számomra, mint néző számára az volt az egyik legfőbb kérdés, hogy vajon félni fogok-e tőlük? Vajon megvetéssel vagy szánalommal nézek-e rájuk? És vajon mi lehet az ő üzenetük a számomra, aki szabad ember vagyok és úgy élhetem az életem, ahogy az nekem tetszik?

meseko_r01.JPGFotó: Halmai Gyöngyi

Szürke raboverálban érkeztek, aztán átöltöztek, némelyikük nyúlfület és farkat ragasztott magára, mások álarcot öltöttek és hirtelen átváltoztak majommá, kígyóvá vagy teknőssé. Valahogy ebben a pillanatban eltűnt belőlem még a félelemnek a nyoma is. Remek ötlet volt ez az átváltozás, hiszen rögtön átkapcsoltam és valami egészen mást láttam bennük. Aztán, ahogy játszottak és meséltek, megjelenítették a saját életük történetét is, megjelent az a rengeteg emberi szenvedés, ami körülveszi őket: a magány, a bezártság, a kitaszítottság, saját családjuk elfordulása és a társadalom megvetése.

Engem egy ideje erősen foglalkoztat a kérdés, hogy vajon miként lehet a kirekesztés különféle formáit transzformálni és miként lehet befogadó tereket teremteni? Az persze rendben van, hogy aki bűncselekményt követett el, annak vállalnia kell tette jogi következményeit, de az viszont nincsen rendben, hogy ezek az emberek örökre elvesszenek. Persze kit érdekel a börtönviselt emberek sorsa?

Jézust, a Mestert egészen biztosan érdekelte, amikor először nyilvánosan tanítani kezdett és saját küldetéséről beszélt akkor azt mondta, hogy azért (is) jött „hogy szabadulást hirdessen a raboknak”. Itt persze biztos nem arra gondolt, hogy bemegy a börtönökbe és kinyitja a cellák altajait. Hanem arra, hogy van egyfajta determináltság a bűnöző létben, ha egyszer elkövetted és belekerültél, akkor szinte lehetetlen kitörni belőle. Van erre egy mondás, hogy ha egyszer valaki táncba kezd az ördöggel, azt az ördög többé nem ereszti.

De ki is ez az ördög? Amikor ezek a fiatal rab férfiak a mesét játszották, kiderült, hogy számukra a legnagyobb fájdalom, ha a családjuk, a szeretteik elfordulnak tőlük, ha elveszítik a szerelmüket, a gyermekeiket. Hiszen ha ez megtörténik akkor már mi adhat erőt a változáshoz? Hogyan tudnának visszailleszkedni a normál életbe? Azt énekelték „hogy mindenkit vár egy család” és közben fátyolos lett a tekintetük. Mert azt igazából csak szeretnék, hogy várja még őket otthon valaki, amikor egyszer kiszabadulnak.

A magány, az elszigeteltség, a barátok elvesztésének gyötrelme jelent meg az oroszlán történetén keresztül, aki nem vágyott semmi másra csak arra, hogy őt is szeressék. Hát igen, azt hiszem a kulcs itt van: ezek az emberek sokszor annak áldozatai, ahova születtek és nagyon nehéz kitörniük, jó útra térniük, amikor sem a társadalom sem a család nem akar adni nekik egy második esélyt. És valahol itt a válasz, az ördög, ami többé nem ereszt: az nem más, mint a megbélyegzés, a társadalmi megvetés és kirekesztés. Ki tud ebből kitörni és hogyan?

Hogy ez mégis lehetséges legyen, ehhez kellenek az olyan megszégyenítés nélküli elfogadó terek, mint ez a Mesekör projekt. Ahogy ezek a meglett, erős férfiak úgy játszottak előttünk, mint az ártatlan kisgyermekek valahogy tényleg ártatlanok lettek újra, mintha mindent elölről kezdhettek volna. És a közönség rajongva és könnyes szemmel nézte a játékukat és hallgatta az élet szenvedélyével és a szabadság utáni vággyal teli elsöprő erejű dalaikat.

Amikor a közönség a végén felállva tapsolt, ezek a felnőtt férfiak sírtak, mert végre valaki őket is szerette! Mert végre valaki őket is elfogadta kérdések és megszégyenítés nélkül, úgy ahogy vannak. Hát igen, én tényleg hiszek a szeretet átformáló erejében. Kár, hogy kevesek vagyunk, akik tudunk és akarunk feltételek nélkül szeretni és elfogadni! Ha többen lennék gyógyulnának a megtört szívűek sebei, a vakok újra látnának és a rabok elnyernék a szabadulást, na nem a börtöntől… (Lukács 4, 18-19)

Hálás köszönet Feldmár Andrásnak és Büky Dorottyának, akik ezt az egész csodás projektet kitalálták és csinálják!

meseko_r_andra_s_dorka.jpgFotó: Halmai Gyöngyi. A képen Feldmár András és Büky Dorottya és a M

A bejegyzés trackback címe:

https://tukoraltal.blog.hu/api/trackback/id/tr411676341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása