Én teológus vagyok és mint ilyentől kötelezően azt várják el az emberek, hogy higgyen Istenben. Persze, hogy ki az az Isten, akiben hinnie kell és mi is az a hit valójában, arról legtöbbször fogalmuk sincsen azoknak, akik ezekkel az elvárásokkal jönnek. Én pedig arról elmélkedem éppen a mai napom, hogy vajon veszélyes-e a hit? Tud-e rombolóvá válni a vallásosság akár személyes, akár társadalmi szinten?
Amikor az ember megtapasztal valamit az isteniből, akkor gyorsan úgy gondolja, hogy megtért és hívővé vált. Ez az érzés az első nagy lelkesedések idején - ami akár évekig is eltarthat - olyan vak buzgósággal tölti el a legtöbb embert, hogy könnyen úgy gondolja, hogy ő bizony különb mindenkinél. Őt az Isten megszólította, kiválasztotta és ez igazolja különleges és felsőbbrendű voltát. Így születik meg a vallásosság gőgje.
Ennek a következménye személyes szinten egy fekete és fehér normavilág létrehozása, ami a jó és a rossz, az isteni és a sátáni dualizmusára épül. Így jelenik meg aztán az emberi szívben a szeretet, elfogadás és megértés helyett a kirekesztés, megbélyegzés és az ítélkezés. Hiszen a rosszat és a sátánit el kell vetni ahhoz, hogy a "világosság és ne a sötétség" gyermekei lehessünk. A hitnek ez a kezdeti éretlen és elvakult buzgósága néha fonák módon éppen a gyűlölködés kapujává válik. Társadalmi szinten a következmény még súlyosabb: érzéketlenség, közömbösség, önfelmentés és önigazolás, hogy miért is nem kell tennem semmit a bajbajutottakért, a nélkülözőkért, az elnyomottakért. Miért is van jogom útálni azt, aki nem hisz az én Istenemben vagy azt, aki nem úgy él, ahogy szerintem helyes.
Fura és paradox dolgot fogok mondani, de a valódi hit ott kezdődik, amikor a vak hitbuzgóság lázas időszaka után egyszercsak ismét meghallom az ateistát beszélni bennem, amikor felteszem az ő kérdéseit és pontosan értem a kételyeit, talán még azt a szenvedélyes vágyát is, hogy bizonyítsa: márpedig Isten nincsen. Csak az mentesül a vallásosság gőgjétől, aki megtanul "hitetlenül hinni Istenben" - akárcsak Ady. Mert csak ezen a ponton képes megtapasztalni azt, hogy a hit és a hitetlenség nem két hermetikusan lezárt, hanem két egymást szüntelenül átjáró mező. És ahogy hívőként pontosan ismerni fogja saját hite bizonytalanságait és korlátait, úgy tudni fogja azt is, hogy milyen VÁGY lakik a hitetlenség mélyén.
És ezen a ponton a személyiség ténylegesen átalakul, transzformálódik. Eltűnik az erőszakos ítélkezésbe hajló vak hitbuzgalom és megjelenik a szeretet és irgalom valódi gyengédsége.
