A HÉT FŐBŰN: AZ IRIGYSÉG – DANTÉTÓL A TRÓNOK HARCÁIG...
A hét főbűn nem más, mint olyan negatív emberi tulajdonságok fajtájuk szerinti csoportosítása, amelyek bűnhöz vezethetnek. Persze jó kérdés, hogy van-e egyáltalán bűn, és ha van, akkor mi is az pontosan. Hogy lehet erről úgy beszélni, hogy az ne puszta kioktató moralizálás legyen, hanem sokkal inkább segítség egy olyan felismeréshez, amely felszabadít és hozzájárulhat ahhoz, hogy az élet boldogabb legyen?
A hét főbűn gondolata a sivatagi atyáktól származik, akik a 3. századtól remeteként, szegénységben és aszkézisben éltek az egyiptomi sivatagban, és tulajdonképpen az ő életformájuk volt a megalapozója a keresztény szerzetességnek. Ezek a remeték a világtól visszavonulva úgy próbáltak élni, hogy a külső boldogság keresése helyett a belsőre, így a lélek dolgaira koncentráltak elsősorban. A befelé fordulás, a rendszeres meditáció segítette őket abban, hogy alapos lélektani megfigyeléseket tegyenek. Tudásukat nemcsak arra használták, hogy saját maguk megtalálják a harmónia útját, de egy idő után elterjedt bölcsességük híre, és az emberek tömegesen keresték fel az öreg remetéket, hogy a tanácsukat kérjék. Lelki vezetők lettek, kicsit olyanok voltak, mint egy mai pszichológus. Ha valaki megakadt valahol a saját boldogulása keresésében, akkor felkereste őket.
Amikor azt figyelték meg, hogy mi vezet a bűn különféle formáihoz, megfogalmazták a 7 főbűn tanát. Vagyis a bűnöket, fajtájuk szerint 7 csoportba sorolták. Ez a gondolat Dante Purgatórumától kezdve egészen a Trónok harcáig, vagy a Hetedik című krimi-thrillerig végigkíséri az európai irodalmat, művészetet, illetve filmtörténetet stb. Szóval egy olyan bölcsességről van szó, ami nagyon is egyetemes. Nem kell hívőnek sem lenni ahhoz, hogy az ember felfedezze azokat a rossz viselkedési formákat, amelyek szokássá válva meghatározzák az ember személyiségét, és valahogy megkötözik, boldogtalanná teszik az embert.
Az egyik ilyen főbűn: az irigység. Az irigység ott kezdődik, amikor az ember elkezdi magát másokkal összehasonlítgatni. És ebben az összehasonlításban valahogy mindig alulmarad, mert a másik sikerei, boldogsága valahogy mindig csillogóbbak lesznek a sajátjánál. A másik a szebb, a másiknak van jobb párkapcsolata, érdekesebb munkája stb. Ahogy a mondás is megfogalmazza: „a szomszéd fűje mindig zöldebb”.
Ha megkérdezed magadtól, hogy vajon kik az igazi barátaid – akkor úgy találhatod meg leggyorsabban a választ, ha felsorolod magadban azokat, akik együtt tudnak örülni veled, ha valamit sikerült elérned, vagy ha valami téged boldoggá tett. Nem az a barát, aki a bajban kitart, aki segít, melletted áll, ha nehéz időszakon mész keresztül. Persze ez is fontos, de aki segít, az mindig „felül” van, ő tudja magáról, hogy képes adni, vagyis hozzád képes ő az erősebb. Ez egyfajta hatalomgyakorlás is. Szóval nem teljesen önzetlen dolog. Viszont például ha hirtelen mondjuk nyersz a lottón vagy megkapsz egy jó állást, esetleg összejössz egy szuper okos, érzékeny pasival vagy egy csinos bombázóval, és a barátaidat nem kezdi emészteni az irigység keserű epéje, hanem tényleg őszintén veled együtt tudnak örülni azon, amit elértél, akkor ők tényleg a barátaid.
Az irigység veszélyes dolog nagyon. Mert ha a lelket emészteni kezdi, akkor hamar gyűlölködésbe csaphat át, és megmérgezheti az egész embert. Így járt Káin is, amikor Isten testvére, Ábel áldozatát többre értékelte, mint az övét. Lehorgasztotta a fejét, vagyis elveszítette a belső békéjét, és már csak azon morfondírozott, hogy miként szabadulhat meg a kínzó érzéstől, hogy ő bizony alulmaradt. És végül gyilkosságra vetemedett, mert úgy érezte, hogy majd akkor megszabadul attól a keserű érzéstől, ami ellepte a lelkét. Így Káin az első testvérpár egyike megöli saját testvérét. Ez a régi történet arról mesél, hogy az irigység mennyire ősi, mennyire az emberi természet része, és mennyire fontos odafigyelni rá, ha megjelenik.
Mi segíthet meggátolni, hogy az irigység ellepje a lelket? Nagyon fontos dolog, hogy az ember felejtse el azt, hogy magát állandóan másokhoz hasonlítgassa. Ez az összehasonlítgatás amúgy is irreális, hiszen egyrészt csak a dolgok felszíne látszik, aminek egy jó része sokszor csak megjátszás. Másrészt pedig, ha az élet egészét tekintjük a nehézségek, a megpróbáltatások mindenki életében megjelennek, ha nem előbb akkor utóbb. Tehát az a megállapítás, hogy mások élete sokkal könnyebb és egyszerűbb ritkán valós és akkor is csak a pillanatnyi helyzetet tükrözi, mert az élet szenvedéseiből aligha marad ki bárki is. Szóval az összehasonlítgatástól meg kell szabadulni, ez csak egy rossz szokás. Egyszerűen csak abba kell hagyni. És gyakorolni kell azt, hogy tudjak örülni másokkal őszintén! Mert ha én képes leszek rá, akkor várhatom el, hogy mások is képesek legyenek rá, és így alakulhat a világ!
