Év közben, a napi rutin monoton taposómalmában gyakran elfelejtjük, hogy az ember olyan lény, aminek szüksége van a test és a lélek harmóniájára. A tanulás, a munka vagy a gyereknevelés szüntelen feladatok elé állít minket, célokat tűz elénk, kisebb-nagyobb terheket rak a vállunkra. Néha nem is érezzük, hogy mennyire elfáradtunk, csak akkor, ha eljön a nyár, a szabadság ideje és végre meg tudunk állni egy pillanatra. Ilyenkor érezhetjük, hogy nem csak a testi energiáinkat merítettük ki, hanem a lelkieket is.
Mikor volt utoljára időnk belelapozni egy könyvbe, ami kiszakít minket a hétköznapi teendők szürke egyhangúságából? Mikor engedtünk meg magunknak egy olyan kényeztetést, ami új frissességgel járta át a testünket? Mikor volt időnk egyszerűen csak szemlélni az autónk ablakában gyorsan tovatűnő derűs pipacsmezőt? Mikor hevertünk utoljára a friss illatú fűben a csillagokat bámulva céltalanul? Mikor éreztük utoljára azt, hogy milyen jó is egyszerűen csak lenni? Nem tervezni, nem akarni, nem haladni, hanem csak úgy lenni!?
A nyár bölcs tanítómester, aki két fontos dologra tanít meg minket: az ellazulásra és a szemlélődésre. Ahogy a Prédikátor könyvében olvashatjuk: „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt” (Préd 3,1). A bölcselkedő tanító ellentétpárokban sorolja fel az élet különféle momentumait azt hangsúlyozva, hogy mindennek megvan a maga ideje. Így megvan az ideje a születésnek és a halálnak, az építésnek és a bontásnak, a jajgatásnak és a táncnak, a hallgatásnak és a szólásnak. És aztán felteszi a kissé rezignált kérdést: „Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik?” Majd egy rövid felismerésben foglalja össze szemlélődése eredményeit: „Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét.”
Amiről itt a bölcselkedő beszél az nem más, mint a Carpe diem gondolata vagyis, hogy a szüntelen vesződség mit sem ér, ha az ember nem tud örülni az életének és nem tudja élvezni azt az Itt és Most-ban, addig amíg lehetősége van rá. Ahogy Horatius fogalmazta meg rövid és velős buzdításában: „Élj a mában!“ Ez a felszólítás nem egy elítélendő, hedonista életélvezetre hívja fel az embert, amiről azt gondolnánk, hogy egyáltalán nem egyeztethető össze a keresztény szemlélettel. Épp ellenkezőleg!
Aki nem tud jelen lenni a pillanatban, annak munkálkodása olyan mint a fuvallat, azaz puszta hiábavalóság (Préd 1,1), hiszen sosem tudja élvezni munkája gyümölcseit. Aki nem tud „élni a mában” az nem tud jelen lenni igazán emberi kapcsolatai számára sem. Bennük nem a társat, a kedvest, a gyermeket látja, hanem pusztán csak újabb feladatok és kötelezettségek tömkelegét. És aki nem tud egyszerűen csak lenni, cél és szándék nélkül szemlélődni az nem tud jelen lenni Isten számára sem, aki nem a múlt és nem is a jövő, hanem az Itt és a Most Istene. Vele csak az tud találkozni, aki megtudja élni a pillanatot, csendes ellazulásban, elengedve minden tennivalót és feladatot, az aggódást a holnapért vagy a bánkódást a múlt miatt. A nyár ellazulni és szemlélődni tanít, figyeljünk rá, hogy életünk ne puszta hiábavalóság legyen, hanem valós és örömteli létezés!
Ez az írásom a Vasárnap c. szlovákiai magyar újságban jelent meg eredetileg, de itt is megosztom.
