A hit, a vallás, a vallásosság vagy a spiritualitás soha nem azonos az intézményekkel, az egyházakkal vagy a vallási közösségekkel. Ezek sokkal többek annál. Néha bizony az intézményes falakon kívül szebben virágzanak és szabadabban lélegzenek, mint odabent. Minden spiritualitás olyan, mint az az ember, aki azt éli. Minden egyház olyan, mint azok, akik képviselik a világ felé.

Év közben, a napi rutin monoton taposómalmában gyakran elfelejtjük, hogy az ember olyan lény, aminek szüksége van a test és a lélek harmóniájára. A tanulás, a munka vagy a gyereknevelés szüntelen feladatok elé állít minket, célokat tűz elénk, kisebb-nagyobb terheket rak a vállunkra. Néha nem is érezzük, hogy mennyire elfáradtunk, csak akkor, ha eljön a nyár, a szabadság ideje és végre meg tudunk állni egy pillanatra. Ilyenkor érezhetjük, hogy nem csak a testi energiáinkat merítettük ki, hanem a lelkieket is.

Mikor volt utoljára időnk belelapozni egy könyvbe, ami kiszakít minket a hétköznapi teendők szürke egyhangúságából? Mikor engedtünk meg magunknak egy olyan kényeztetést, ami új frissességgel járta át a testünket? Mikor volt időnk egyszerűen csak szemlélni az autónk ablakában gyorsan tovatűnő derűs pipacsmezőt? Mikor hevertünk utoljára a friss illatú fűben a csillagokat bámulva céltalanul? Mikor éreztük utoljára azt, hogy milyen jó is egyszerűen csak lenni? Nem tervezni, nem akarni, nem haladni, hanem csak úgy lenni!?

A szenvedéssel talán az a legnagyobb baj, hogy hozzákapcsolódik az ember bűntudata is. Vagyis amikor az életben megjelenik a szenvedés akkor rögtön mindenki arra gondol, hogy vajon mivel érdemelte ezt ki? Mintha a szenvedés szükségszerűen büntetés lenne valamiért. Mintha ok-okozati összefüggés állna fenn a kettő között: vagyis ha szenvedsz, akkor nézz magadba, mert bizony valamilyen bűnt követhettél el az istenségek ellen, akik ezzel vagy azzal sújtanak téged. Ez a gondolat megjelenik az ókori zsidó gondolkodásban és a kereszténységben is. A kicsi fundamentalista és fanatikus szekták pedig centrális gondolattá teszik ezt.

És ugye, ha ez az ok-okozati összefüggés igaz, akkor a vallás nagyon jó piaci terméket csinálhat a bűnbocsánatból. Hiszen ha a vallás megszabadíthat a bűntől, akkor megszabadíthat a szenvedéstől is. Ez logikus. Így a vallás az egyik legjobb üzleti termék. Hiszen sokan mindent megtennének azért, hogy ne kelljen szenvedniük.

No de mi van akkor, ha az alapgondolat téves? Vagyis nem azért szenvedsz, mert megérdemled. Hanem azért szenvedsz, mert CSAK. Mert a szenvedés, az igazságtalanság az élet része. Azt, hogy kinek mennyi jut belőle senki nem tudhatja előre. Már Jób könyve is felteszi azt a kérdést, hogy na de mi van a szenvedő igazzal? Miért szenved az, aki ártatlan, jó és igaz? És vajon ki vagy mi szabadíthat meg akkor a szenvedéstől? Vagy ott van Jézus, aki aztán tényleg nem követett el semmi rosszat, mégis olyan hallállal és kudarccal végződik az élete, mintha csak egy aljas gonosztevő lett volna.

A HÉT FŐBŰN: AZ IRIGYSÉG – DANTÉTÓL A TRÓNOK HARCÁIG...

A hét főbűn nem más, mint olyan negatív emberi tulajdonságok fajtájuk szerinti csoportosítása, amelyek bűnhöz vezethetnek. Persze jó kérdés, hogy van-e egyáltalán bűn, és ha van, akkor mi is az pontosan. Hogy lehet erről úgy beszélni, hogy az ne puszta kioktató moralizálás legyen, hanem sokkal inkább segítség egy olyan felismeréshez, amely felszabadít és hozzájárulhat ahhoz, hogy az élet boldogabb legyen?

A hét főbűn gondolata a sivatagi atyáktól származik, akik a 3. századtól remeteként, szegénységben és aszkézisben éltek az egyiptomi sivatagban, és tulajdonképpen az ő életformájuk volt a megalapozója a keresztény szerzetességnek. Ezek a remeték a világtól visszavonulva úgy próbáltak élni, hogy a külső boldogság keresése helyett a belsőre, így a lélek dolgaira koncentráltak elsősorban. A befelé fordulás, a rendszeres meditáció segítette őket abban, hogy alapos lélektani megfigyeléseket tegyenek. Tudásukat nemcsak arra használták, hogy saját maguk megtalálják a harmónia útját, de egy idő után elterjedt bölcsességük híre, és az emberek tömegesen keresték fel az öreg remetéket, hogy a tanácsukat kérjék. Lelki vezetők lettek, kicsit olyanok voltak, mint egy mai pszichológus. Ha valaki megakadt valahol a saját boldogulása keresésében, akkor felkereste őket.

MN: Pár héttel ezelőtt elindított egy sorozatot Progresszív teológia címmel. Mit vár ezektől az előadásoktól?

 

PR: Magyarországon szinte csak konzervatív keresztény gondolatokkal lehet találkozni, én azt szeretném megmutatni, hogy a kereszténységnek nem csak egyetlen arca van, hogy létezik progresszív kereszténység is, ha úgy tetszik, baloldali kereszténység, ami teljesen máshova helyezi a hangsúlyokat. Nemcsak teológiai szinten szeretném ezt népszerűsíteni. Az a célom, hogy ez az irányzat bekerüljön a hazai közbeszédbe is, mert nem igaz, hogy keresztényként nem lehet másképpen gondolkodni a nőkről vagy a melegekről. Szűcs Balázs református lelkésszel együtt indítottuk ezt a sorozatot, és azért csináljuk ketten, hogy minél szélesebb kört tudjunk megszólítani: férfiakat és nőket, katolikusokat és protestánsokat, de a zsidó testvéreinket és a szekuláris progresszív gondolkodókat is várjuk szeretettel. Már túl vagyunk az első fórumon, ami nagy sikerrel zárult.