Honnan tudhatnánk, hogy milyen egy jó kapcsolat? A párkapcsolati kultúra fokmérője a társadalom fejlettségének? Tényleg számít, ha a közéletben újból 19. századi módon beszélnek a női és férfi szerepekről?Nos, hát összeállítottam egy vizsgarendszert, amibe a párkapcsolatokat minőségük szerint: alap-, közép- és felsőfokba soroltam be, minden fokozatnál 2 szintet állítottam fel. Hát lássuk, hogy szerintem milyen a jó kapcsolat ill. mi lenne a cél?

Alapfok 1: „Kié a házimunka?” – Ez egy alapkérdés, ami minden kapcsolatban konszenzusos megállapodás kérdése. Rögtön az elején kell tisztázni, mert később már nagyon nehéz változtatni a kialakult mintán. Ha mindkét ember tanul vagy dolgozik és közös otthona van, akkor az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a háztartás körüli dolgokat közösen végzik. Aki nem így gondolja, azzal szóba se álj!

Alapfok 2: „Ha megjön a gyerek mi változik?” – A gyermek megérkezésével rendszerint azok a párkapcsolatok is visszaesnek a tradicionális aszimmetrikus mintába (a nő dolga a háztartás, gyereknevelés, férfié a kenyérkereset) akik addig teljesen egalitér módon éltek. Ez a változás lehet időleges, de lehet tartós. Ez sajnos nemcsak egyéni döntés kérdése, hiszen függ attól, hogy milyen szociálpolitikai és jogi eszközök támogatják pl. a kisgyerekes anyák foglalkoztatását vagy férfiak aktív részvételét az apaságban stb. És persze visszafelé is igaz, ha egy országban megjelenik az igény arra, hogy a gyermeknevelés témájába a férfi és nő egyformán be legyen vonva, akkor idővel abba az irányba mozdul a jogrendszer és a családpolitika.

Én teológus vagyok és mint ilyentől kötelezően azt várják el az emberek, hogy higgyen Istenben. Persze, hogy ki az az Isten, akiben hinnie kell és mi is az a hit valójában, arról legtöbbször fogalmuk sincsen azoknak, akik ezekkel az elvárásokkal jönnek. Én pedig arról elmélkedem éppen a mai napom, hogy vajon veszélyes-e a hit? Tud-e rombolóvá válni a vallásosság akár személyes, akár társadalmi szinten?

Megnéztem Arthur Miller SALEMI BOSZORKÁNYOK c. remek darabját és elgondolkodtam azon, hogy a boszorkányüldözések kora vajon lejárt-e már? Miről is szól a történet? A vallásos-babonás hiszékenységről, ami mindent fekete-fehérben lát, a félelemből merítkező tömeghisztéria erejéről vagy arról a politikai üldözésről, ami nem tűri meg a másképpen gondolkodókat?

A 17. század végi amerikai Salemben néhány UNATKOZÓ TINILÁNY kitalálja, hogy milyen izgalmas is éjjel az erdőben mezítelenül táncolni, békát főzni az üstben és rituálisan kecskevért inni. És, hogy a színjáték teljes legyen milyen vicces a városka főterén a földön fetrengeni, fura és érthetetlen zagyvaságokat mormolni, mintegy az őket ért rontás jeleként. Hiszen természetesen nem ők a boszorkányok, persze, hogy nem ők cimborálnak az ördöggel – épp ellenkezőleg, ők az áldozatok! Ismerős ez a kifordított történet? Ez a felelőtlen és rosszindulatú, önmagukat menteni akaró kegyetlen játszadozás 150 ártatlan ember bebörtönzéséhez vezet, köztük gyerekek és ágyhoz kötött öreg betegek. 19 per akasztással végződik, a huszadik szerencsétlent pedig a mellkasára rakott kövekkel nyomják agyon nyilvánosan. Hát….

VALLÁSOS-BABONÁS HISZÉKENYSÉG: ma fundamentalizmusnak nevezzük, rettentően veszélyes dolog, mert az elvakult fekete-fehérben való látás képes bármiféle extrémitásra, még mások meggyilkolására is az igazhitűség-eretnekség tengelyén. Jellemzője a démonizálás, a másságnak vagy az idegenségnek ördögi eredetet tulajdonítás. A „másban”, az „idegenben” az „igaz” és „helyes” súlyos fenyegetését látja, amit védekezésből – mielőtt azt egyáltalán megismerné – inkább gyorsan megbélyegzi vagy maga alá rendeli, hogy ne legyen hatalma felette vagy éppen megsemmisíti. Biztos, ami biztos.

Ez egy valós történet egy nőről, aki példázza az elmúlt évszázad magyar kisemberének töménytelen megpróbáltatását. Onnan tudom, hogy elmesélte, hogy már 5-6 hónapos terhes volt mikor egy éjjel, váratlanul elhurcolták a munkatáborba, mert akkor éppen olyan szelek fújtak a politikában, hogy ő lett az idegen test, az ellenség. Egy nő, két kicsi gyerekkel és terhesen… Szerencsére kórházban szülhetett, mert az újszülöttek hármas ikrek lettek, akik közül kettőt évekig nem is láthatott. A munkatábor körülményei között nem tudott volna dolgozni, 2 nagyobb gyereket és 3 csecsemőt gondozni, ez képtelenség lett volna és nem is engedték. Így a két fiút egy rokon vette magához.

Később saját kis üzletet vezetett, tanult nő volt – falusi viszonyokhoz képest különösen is – még idegen nyelvet is beszélt. A férje jó ember volt - állítólag – egészen addig, amíg a háború és az ötvenes évek meg nem nyomorították a lelkét annyira, hogy azokon álljon bosszút, akik nála gyengébbek. Néha láttam mikor a hófehér falú konyhában a falra kente tányérostól a paprikás krumplit, mert, hogy nem volt elég sós vagy éppen túl sós volt. Persze ivott is rendesen önsajnálatában és világfájdalmában, ahogy akkor szokás volt, s ilyenkor családja nőtagjait ugyanazzal a megvető egyszerűséggel kiskurvának, nagykurvának és vénkurvának nevezte. De a nő megértett és elfogadott mindent, mert hiszen a férfi - szerinte - csak áldozat volt. Egy lélekölő kor áldozata.

Ez egy fülöp-szigeteki élményem, bár sokkoló, csak erős idegzetűeknek ajánlom! De mégis muszáj írnom erről, hogy beszéljünk erről és állítsuk meg a gonoszt, ha ez csak kicsit is lehetséges! Én most találkoztam életemben először személyesen is két olyan fiatal nővel, akiket gyermekkorukban szexuálisan molesztált a saját apjuk és később tini korukban nagyon sokszor meg is erőszakolta őket.

Az egyik lánnyal mindez legelőször éppen a szülinapján történt meg, ami számára ettől a naptól fogva egyben a halála napjává is vált. Ő maga fogalmazta így: „aznap meghaltam, bár a szülinapom volt”, „aznap vége lett mindennek, ami szép volt”, „azóta soha nem tudtam megünnepelni a szülinapomat”. Mindkét lány, akikkel beszéltem túlélő volt, akik ma próbálnak segíteni egy szervezetben hasonlóan kegyetlen sorsú társaiknak és akik arról tanúskodnak, hogy a gonosz valóban létezik!